Fogyatékosságok - itt és ott (1. rész)

Nem is gondoltam, hogy ez pont most, pont itt fog előjönni, de olyan komment érkezett az előző témához kapcsolódóan, ami - úgy érzem - válaszért kiált. Ez volt az:

"Azonban rögtön meg is jegyzem, hogy a mezítlábas dolog kapcsolatban lehet a sok tolókocsis svéddel. Na, azért kis túlzás, de tényleg sok tolókocsis svédet látni az utcákon."

Ezen a magyarázaton - bevallom - eléggé meghökkentem, de hasonló véleményt már több helyen is olvastam / hallottam Magyarországon élő és idelátogató magyaroktól. Úgy érzem, az a minimum, hogy próbálom oszlatni a ködöt és az információhiányból adódó félreértéseket. És nemcsak Svédországról van szó: az alábbi sorokat valaki a Határátkelő blogon "követte el":

"Mivel Svájc a II. világháborúig meglehetősen zárt ország volt, ezért bizony a belterjesség itt igencsak jelen volt. Ebből kifolyólag elég sok a sérült ember. Nem értek a genetikához, de biztosan kell pár generáció, mire letisztul a vér. Ezért (is) kezdték beengedni a külföldieket anno."

Ráadásul ez az illető már pár éve Svájcban lakik és úgy érzi, ismeri annyira az országot, hogy tudását megossza másokkal is. A rengeteg kommentelőből csak egy volt, aki helyreigazította ezt az enyhén szólva érdekes gondolatmenetet. Az ilyen elméletek háttere az lehet, hogy a számunkra új környezetben észlelt, furcsának tűnő jelenségeknek nem ismerjük a valódi okát, de nem vesszük a fáradságot, hogy utánajárjunk, inkább gyártunk egy teóriát, ami hihető. És nem feltétlenül rosszindulatról van szó, csupán van, amikor így működünk.

Szóval tisztázzuk: jellemzően senki nem kerül kerekesszékbe attól, hogy mezítláb jár (és netán belelép valamibe...). A kerekesszékbe kényszerülésnek sok oka lehet: súlyos mozgásszervi betegségek (pl. izomsorvadás, sclerosis multiplex), súlyosabb vagy könnyebb balesetek (pl. gerincsérülés, egyéb sérülések). A belterjesség többmilliós országokban szintén viccesen hangzik, mint maga az egész "vértisztulós" elmélet is. Erről ennyit.

De akkor vajon miért van érzékelhetően több kerekesszékes (vagyis mozgássérült), mint mondjuk Magyarországon?...

A válasz: Egyáltalán nincsenek többen, ha az arányukat nézzük. Viszont a helyi körülmények mások. Egyrészt Svédország gyakorlatilag minden szeglete akadálymentesített. Az itteni kerekesszékes embereknek természetes, hogy ők is önállóan ki tudnak jutni az utcára, ott közlekedni tudnak, tömegközlekedéssel is, be tudnak menni bármelyik üzletbe, hivatalba, munkahelyre, stb. Sőt, még a világvégi erdei pihenőben is van profin felszerelt mozgássérült WC. Így sokkal teljesebb életet tudnak élni - amihez alapvető joguk is van (ezt természetesen törvény is biztosítja). Mivel ezáltal ők is teljes értékű állampolgárként vannak kezelve - mert azok is! -, az emberi tartásuk is más. Nem kell "bujdokolniuk". És mivel a többi embernek is természetes, hogy ők is "léteznek", az egész helyzet sokkal természetesebb. Egy szituáció, amit olvastam, egy másik weboldalon:

"Egy ismerősöm mesélte: Svédországban jártában-keltében elég tanácstalannak tűnhetett, erre odagurult hozzá egy tolószékes illető, és megkérdezte, hogy segíthet-e?!"

Furcsa dolog-e, hogy egy mozgássérült segít nekünk? Megváltoztatja ez valamiben a világnézetünket? Remélem, legalább elgondolkodtat... Egyébként a magyar "tolószék" kifejezés teljes passzivitást sugall, a "kerekesszék" jobban hangzik. Hasonló a gond a "fogyatékos" és "rokkant" kifejezésekkel, amik nagyon negatív kicsengésűek, a svédben nem is így hívják a különféle szempontból - fizikai és / vagy mentális okokból - segítségre szoruló embereket, hanem "funkciójukban akadályozottnak" (funktionshindrad). Lehet ezt jelentéktelen árnyalatnak nevezni, de szerintem tényleg fontos, hogy valójában mit sugall egy szó.

Kezdjük egy kicsit máshonnan. Saját tapasztalat: Budapesten felnőttkorában mozgássérültté vált ismerősömnek a) új lakást kellett vennie, mert a liftbe nem fért be a kerekesszék, b) autót kellett vennie + speciálisan átalakíttatnia (különben nem jutott volna el sehová, tömegközlekedés a magyar viszonyok miatt kilőve), c) saját költségen márkás kerekesszéket kellett vennie, támogatás nélkül (az "alaptól" ugyanis szétment a háta), d) a legtöbb közös program szervezése külön kaland volt, még akkor is, ha elméletileg akadálymentes volt a mozi vagy múzeum (pl. ha nem a legelső sorban akartunk ülni, felrángathattuk a kerekesszékkel együtt a lépcsőkön), és ráadásul e) nem egyszer, nem kétszer tapasztalta, hogy a mozgássérültek számára fenntartott parkolóhelyet illetéktelenek foglalták el (egy példa a sajtóból), stb. Ha valakinek nincs meg az anyagi háttere - márpedig mozgássérültként nem kapkodnak az emberért a munkaadók -, akkor marad a rokkantnyugdíj, az anyagi nélkülözés és az állandó otthonülés - sajnos :-( Ami könnyen depresszióhoz is vezet. Nos, ezért látunk kevés kerekesszékest Magyarországon. Ezzel van a gond alapvetően - de lehet cáfolni nyugodtan, ha túloztam volna.

Találtam egy friss interjút egy szakértővel a MEOSZ oldaláról (a teljes szöveg a weboldalon), a magyar akadálymentesség témájában. Picit hosszú, de abszolút idevág és szerintem az empátiás készségünket is fejleszti - az enyémet mindenképpen -, kiemelések tőlem:

"Milyen ügyet tud elintézni egy mozgássérült ember, vagy más sérült ember?

Az akadálymentességet nem szabad a mozgássérült emberekre, de még csak a sérült emberekre sem leszűkíteni. Ha bővebben merítünk élete bizonyos szakaszaiban mindenkinek akadálymentes épített környezetre van szüksége. Gondoljunk a babakocsira vagy a lépcsőzni már nem tudó, nem túl jól látó, halló, lassabban gondolkodó nagyszülőkre. Akadálymentességre mindenkinek szükséges van. Ha a hivatal akadálymentes a sérült ember is bármit el tud intézni, ha nem az, akkor semmit, vagy csak külső segítséggel, ami ellentmond az alkotmányban rögzített egyenlő bánásmód és önrendelkező élet szemléletével.

Mit érez egy felnőtt ember, akit – szerintem – nem tekintenek egyenrangúnak azzal, hogy ilyen helyzetbe hozzák? El lehet fogadni ezt az állapotot?

A felelősségteljesen gondolkodó sérült ember tudja, hogy másnak is, mindenkinek megvan a maga baja, és mindenkinek a sajátja a legkomolyabb, de ez a tudat őt nem vigasztalja meg. Amíg sérült emberként olyan helyzetbe hozzák, hogy nem tud elmenni a szülészetre, az óvodába, az iskolába, a színházba, a gyógyfürdőbe, a bankba, az egyetemre, a sportpályára, az uszodába, a parkolóba, a szerettei és barátai lakásába, a temetőbe, a ravatalozóba.

Hány közintézmény felel meg a törvényi előírásnak, ez az összesnek hány százaléka?

Az akadálymentesítés nagyon lassan halad. Ennek okai legfőképpen a fejekben, a Közép-Kelet Európai mentalitásban keresendő. Amíg a sérült emberek jogai csak papíron, a való életben nem érvényesülnek, addig nem lesz akadálymentesség sem. Ez a folyamat nagyon lassan halad. Mostanában szinte észlelhetetlen lassúsággal. Különböző szemszögből készült felmérések és becslések alapján jelen pillanatban a közintézmények 10-25 %-a akadálymentes. Ha komplex, azaz nemcsak fizikai akadálymentességről beszélünk, ez a szám feleződik.

Azzal, hogy most eltörölte a kormány az akadálymentesítés határidejét, mire számíthatnak az érintettek?

A folyamatosan kitolt, majd meghosszabbított határidők legalább ténykedésre, pályázásra sarkallták az empatikus vezetőket és Damoklész kardjaként függtek mindenki más feje fölött. Akadálymentesség szempontjából mindig az állam és a mindenkori kormány volt az, amely folyamatos törvénysértő és halasztó magatartást tanúsított az elmúlt 23 évben. Az akadálymentesítés határidejének megszüntetésének egyik konkrét következménye, hogy azokból a nagy EU-s pályázatokból, ahol eddig kötelező volt, azon nyomban kikerült az akadálymentesítés, mint projektelem. Az állandóan csődközelben létező önkormányzatok nem akarnak és nem is tudnak saját forrásból komolyabb összegeket akadálymentesítésre fordítani. Ez az intézkedés megásta az amúgy is aggastyánkori végelgyengüléstől szenvedő akadálymentesítési folyamat sírját."

Szóval ez a magyarországi helyzet ma, 2013-ban. No comment... Sajnos mi meg úgy nőttünk fel, ahhoz szoktunk hozzá, hogy az a furcsa, hogy kerekesszékes emberekkel találkozzunk az utcán vagy bárhol. Olyan emberekkel, akik ugyanolyanok, mint mi - ráadásul életünk folyamán mi is kerülhetünk a helyzetükbe, ideiglenesen vagy tartósan is.

Visszatérve a svéd viszonyokra, az akadálymentes környezet a rendszer egyik eleme csupán. A többi összetevő ugyanolyan fontos. Ezekről is szó lesz a következő bejegyzésben.

(A fotón Victoria koronahercegnő, a svéd trónörökös egy göteborgi sportcsarnok avatásán (2007), amelyet mozgássérülteknek és más fogyatékos fiataloknak építettek. A kerekesszéket csak kipróbálja.)

A nap svéd szava: rullstol (kerekesszék)